Időkút

Kissé félve írom le ezt a történetet, mely a hét vége előtt mélyen megrázott, és el is gondolkodtatott. Szívem szerint mindenképpen megírtam volna, mert kíváncsi vagyok a véleményetekre.

Amiért éppen az Időkútba teszem, az elrettentés, és hogy felkavarjalak benneteket. Ez a történet az "anticsalád" időkezeléséről is szólhatna, de semmiképpen nem komoly példa. Mert az időnket kezelnünk kell, be kell osztanunk, de nem mindenáron kisarkítani, bár az idő - sablonnnal élek, de ha egyszer igaz - pénz. Mégis a gondoskodás, a szeretet mindennél fontosabb. Ha te is így véled, neked szívből ajánlom blogmat, mert lassan, de biztosan bemelegítek, és sokszor lesz szó erről, mert életünk e körül kell, hogy forogjon. Mert gondoskodásra építjük a családi életünket, a párkapcsolatunkat, a pár keresésünket, a barátságunkat, a szerelmünket, a munkánkat, az otthonunkat, még a hobbynkat is, és amire talán legtöbben elsőként gondolunk, a gyermekeink nevelését. 

Nem is szabadna, hogy ilyesmi az időnk hatékony eltöltése kapcsán példaként kerüljön elénk, vagy ötletként megforduljon a fejünkben, mégis megtörtént ez az eset pénteken.

Tudnotok kell, hogy vállalkozó vagyok, és főállásban óvónőként dolgozom egy Pest környéki kisvárosban. Itt elhiheted, sokféle ember fordul meg.

Elrettentő példaként ez a család. A gyermek édes, kezelhető, három éves kisfiú, Alfréd, aki szeptemberben indult kiscsoportomba került. Sajna sok hátránnyal indul a családi háttere miatt. Erről most nem írok bővebben. A helyzet az, hogy a péntek reggelt a csütörtök reggeli alapozással kezdték a szülők, pontosabban az édesanya. Reggel a szokott időben, fél nyolc körül behozta az anya Alfrédot a csoportba, és elköszönt. 

Húsz percen belül a folyosón és az épület aulájában valaki a sűrűn jövő-menő szülők közül felfigyelt Alfréd magányosan kóborló, csendes agóniába fordult, két(2) éves kishúgára, aki úgy meg volt szeppenve, hogy elfelejtett még sírni is, így későn tűnt fel a tömegben tébláboló ottfelejtett kisgyerek.  Belegondolni is szörnyű, ha az utcára kimegy, a hatos út a közvetlen szomszédunk, hát mit mondjak... Nem jutottunk szóhoz. Mit kell tenni ilyenkor? A rendőrséget, a gyámhatóságot hívni. Ha az utcán találom, bizonyára így is teszek. Visszaemlékezve korábbról más gyermekek kálváriájára, nem volt szívem összetörni a picik lelkét. Miután a bátyushoz bevittem ( aki zokogva, reszketve öllegette a hugit, pedig azt gondolnánk- ugyan, mit értett az egészből? ) , előkerestem anyu telefonszámát, szerencsére élő szám volt, kicsöngött. anyu izgalom nélkül vette fel a telefont. Miután megmondtam ki vagyok, még mindig nem jutott eszébe semmi, azután amikor elmondtam, miért keresem, szinte felsikkantott, mint aki a fejéhez kap( megjegyzem fél óra telt el ), s azt mondta:- Jaaaaj, tényleg! - Az ovi közelében laknak, vártuk, hogy hamar visszaér. Újabb fél óra múlva jött is, mondván, a központba ment vásárolni, s ezért most ért vissza. Próbálta elsikálni az ügyet, a vezetőm is, én is jól kiosztottuk- nem túl finomkodva. Másokra akarta kenni a felelősséget, de a telefonban való megnyilatkozásai leleplezték, hogy egyszerűen elfelejtette másik gyermekét. Biztosan kényelmesen bevásárolt. Azt már nem is nézte, hogy esett ez a picúrkáknak. Persze ők talán még egy-kettőre elfelejtik, nekem viszont tuti gombóc lesz a torkomban, amikor Alfrédom jön reggelente.

Íg volt ez péntek reggel is, azaz másnap. Amikor is már a szokott időben vártam a kisfiút, fel is emlegettük a tegnap történteket. Egyszer csak behozzák a csoportba Alfrédot- a dajka nénik, mindjárt ketten. Mondják kapkodva, hogy ez borzasztó. Én meg:-Mi történt?

Kisült, hogy a kapuval szemben az úton megállt egy nagy batár kocsi, és sorban kiszált belőle néhány középsős és kiscsoportos gyerek, 3-4 évesek, akik egy házban élnek, és egyszerűen beküldték őket a kocsiban ülő felnőttek(?). Még meg sem várták, hogy a kicsik betaláljanak. A két dajka vélatlenül az öltöző ablakából látta meg a jelenetet. Kiszaladtak fejvesztve az apróságokért. Hát így jött oviba Alfréd pénteken.

A családja biztosan nagyon szűkös időbeosztással élhet (munkanélküli az egész nagy család), gondolom, csak megzavarta őket, hogy óvodába került Alfréd. Biztos nem tudják, hogyan osszák be a reggeli idejüket, s hogyan kezeljék a kialkult új helyzetet. Csak reménykedem, hogy egy napon sem lesz Alfrédnak ilyen gondja, ha majd felnő. Mert most összeszedettebnek tűnik, mint azok, akik nevelik őt. Vajon kinek a felelőssége?

Nem is tudok mást hozzászólni, a történet magáért beszél.

Van hasonló igaz történeted? Kérlek mond el nekem, hogy mások is olvashassák! Szólj hozzá, tiltakozz - ne csak a szívedben.

Napi gondolatébresztő:

"Az idő a legértékesebb árucikk a világon, sokkal értékesebb, mint az arany, mert ha egyszer elveszett, nem lehet pótolni." Adam JACKSON